Pintytenyésztők, az el nem mondott történet.
Szia. A nevem Marcus. Pinty mániás vagyok. Nem tartok pintyeket már... hát...szóval.... hmmm!!!
Ismerősen hangzik? Mindannyiunknak, akik a pintyek által elbűvölt csoportba tartozunk , időről időre hasonló érzéseink vannak. Hogy miért? Jó kérdés! Nos, úgy vélem sokunknak mindez a homályos sötét múltban, a mindenütt fellelhető „zebrapinty párral” kezdődött. Az első 500 vagy e körüli sikeres tenyésztett egyed után azt gondoljuk hogy „ Ez a pinty tenyésztés csak rizsa, azok az élettől megfáradt pintyesek a madárklubban, nem tudnak semmit. Majd én megmutatom nekik!” Az élettől megfáradt madarászok csupán mosolyognak és bólintanak. „Meg fogjuk tudni”, úgy tűnik, hogy mondják. És megtanulják mi.
Elmegyünk a kereskedőhöz/tenyésztőhöz, aki ugyan azt a fajt tenyészti, hogy vegyünk néhány pár „jobb madarat”, talán rácsost, barnamellűt vagy festett pintyet. Első szezon, zebrapinty 100, barnamellű egy sem. „Hmmm. Jobb ha megnézek egy könyvet hogy kitaláljam mi is a gond.” Zebrapintyek felszámolva.. „Talán ha szerzek még egy vagy két párat, és minden rendben lesz!” A vég kezdete közel van!! A következő dolog, a kis madárház, 3 röpdével és most már több pinty fajjal is rendelkezünk. Már függő is szegényke hiszen sosem ül le (aggályos ha igen!), mindig csinál valamit ellentétben a kampóscsőrű rokonokkal.
A probléma a pinty tartókkal, hogy most már állandóan keres valami újat és érdekeset, amivel a kiadásait csökkenthetné. Hát, sajnos, ez a keresés egy meglehetősen bizarr és kínos viselkedéshez vezethet. Például, végigszáguldozunk egy lapályos vidéken lepkehálót lóbálva miközben zavarodott turisták állnak meg hogy megfejtsék a viselkedést mielőtt kényszerzubbonyért kiabálnának – szöcskéket gyűjtünk a szövőknek! Vagy talán elindulunk a párunkkal a strandra kicsit lubickolni, fedett furgonnal csak azért hogy útközben megálljunk és telepakoljuk a furgon hátulját mindenféle kalászos növénnyel miközben Ő az elhalasztott strandolást kommentálva és a madarászok elméjének instabilitását ecsetelve kékes lilává válik. Bizonyára elmegyünk egy romantikus csak kocsikázásra, egy előre kiszemelt nagy, zöld angol perje földre. Megállunk, levágjuk őket és a barátnő kocsijának a hátuljába tesszük – először összezavarodik, majd elkezdi „Ez az enyém vagy a madaraké?” Hmmm. Rossz döntések sorozata!
El lehet képzelni azt az eufóriát ami akkor jött létre amikor a Spottswood karantén állomást megnyitották. Egész Ausztrália pinty mániákusainak látomásai voltak ahogy felvillantak a szemük előtt az egzotikus pintyek. Elefántasztrild, gránátpinty, háromszínű papagájamandina, hegyi papagájamandina.... a lista végtelennek tűnt. Íme és megpillantják, az arákat, lórikat, fehérfarú papagájokat, neophemákat beözönleni, de amikor a „mieink” felbukkannak, bezárják az állomást. Hullámosok! Galambok! De még a kékfejű pillangó pintyet is túl veszélyesnek tartják az importhoz!
Mégis, sok pinty van arra, így a pinty mániás visszatelepedik, tenyészti azt a néhány „jobb pintyet” és úgy dönt hogy legfeljebb néhány „drágább pinty” felé megy tovább. Kb. ebben az időben a szerencsétlen pintyes úgy találja hogy félelmetes madár a vörös szárnyú pytilia. Ezt a gyönyörű pintyet azért hozhatták létre hogy a pintytartót a kétségbeesés szélére taszítsa. Szívesen fogadnék, hogy ez a madár oka annak hogy számos pinty tartó adta fel és tért át a kampóscsőrűekre. A harmadik 5 fiókás fészek kidobálása után körbecsörögve az országot csak azt hallani többször is „A fenébe is, egy könnyen tenyészthető faj, csak adj nekik sok hangyabábot!” Fantasztikus hír egy tasmániai pintymániásnak! De várjunk csak, a segítség kéznél van! Csak utána nézünk Russel bibliájában: „Keeping and Breeding Finches and Seedeaters.” Ó, ne! A pytiliáknak szükségük van hangyabábra, csakúgy mint a pettyes asztrildoknak, tarka asztrildoknak, kékfejű pillangópintyeknek, tigrispintyeknek.... Mit csináljunk? Ez körülbelül a csalódottság azon szakasza ami elindít valamit ami miatt a normál társadalom többségéből kitaszítódik. Légy tenyészet!
Ha a pintymániás megbecsült volt mint egy különlegesség korábban, akkor most előlépett bolond állapotba. A szomszédok is hallani ahogy motyognak az azévi, nagyszámú fekete döglegyek miatt miközben a pintymániás csoszogva és idegesen, meredten bámulja a plafont. Köszönetet mondok itt az ASST egy korábbi tagjának, Roger Curren-nek, aki vitathatatlan apja a „tenyésztett légy” populációnak Tasmaniában. Most, felfegyverkezve saját nyüvekkel, még egy próba a pytiliáknak „utoljára” – halltuk már ezt is! Ez alkalommal legalább már volt tolluk, amikor a padlóra kerültek. „Óh, hát. Talán a követező évben!”
Nos, valószínűleg mindenkiben kialakult egy szép kép egy átlagos pintymániásról. A gyomnövény gyűjtés, sás felhalmozás, féreg ápolás idegroncs. Számos kampóscsőrű tenyésztő lenézi őket, azokat a furcsa embereket az „apró madarakkal”. Mégis elviseljük higgadtan mert tudjuk, ahogy a papagáj árak továbbra is ingadoznak, a mi „kis madaraink” iránt mindig nagyobb lesz a kereslet, mint a kínálat. Lehet hogy pintymániásnak lenni nem olyan rossz mind ezek után? Talán? Azonban, figyeljünk rájuk és duplázzuk meg a gyógyszeradagunkat – minden rendben lesz!
Fordította Küzmös Csaba
A cikk eredeti angol nyelven megtalálható:
http://www.finchsociety.org/cfa/general/fincho.htm |
