Üdvözlök minden kedves olvasót, és tovább mondom a magamét. Majd a papagájamandinákhoz is írok hamarosan, de a lágyevős kérdések engem jobban lázban tartanak. Itt is nehezen lehet egy-egy kérdésre röviden válaszolni, hiszen WL-nek írásai, kérdései valóban mindenkinek hasznos. Lásd utóbb fotók és lisztkukac. Azt hiszem és remélem, hogy még sok ismeretlen információt tudunk meg, erről a szó nemes értelmében is egzotikus szigetvilágról, a madárvilágával és népének szokásaival egyetemben. A lisztkukac kapcsán még annyit, hogy a „foszfor-kalcium” információkból hiányolom, hogy a hozzászólók nem tették hozzá, hogy melyik madárnak mikor káros? Természetesen az írt elemzés helyes, ha korpát etetünk! Ez az elemzés az ember esetében is érdekes, mivel ha tudnátok, hogy a közétkeztetésben, a félkész ételekben, konzervekben, édességekben, tápon nevelt vágóállatokon keresztül miket kell megennünk, megdöbbennétek. Erről szakvizsgáim és gyakorlati tapasztalataim alapján kijelentem, hogy Isteni csoda kérdése, hogy ki meddig bírja károsodás nélkül. Tehát elhihetitek, hogy a lisztkukactól a madarak még hosszú életűek lehetnek. Még gazdáikat is túlélhetik! A lisztkukacot persze valóban etetni kell! Ez viszont nem a korpa. A „lisztkukacgyárat” volt szerencsém megismerni, ahol darált répát, almát, céklát, különféle darát, zöldet, sőt állati fehérjét is felkínáltak nekik. A korpát elsősorban a szállításhoz teszik a kukachoz, így az nem „izzad” pörgős lesz. Én a saját termelésű és a vett lisztkukacot is rendszeresen etetem. Ezt a témát én avval zárom, hogy minden kezdő, akinek vágya egy lágyevő énekes, az nyugodtan alapozzon a lisztkukacra. Az első sámám nálam 15 évet élt úgy, hogy lágyeleséget, semmit sem evett Egyéb rovart pedig alkalomszerűen kapott. Akkor is 1-2 szemet. A mostani, legidősebb tenyész hím sámámat, Schrak Lacitól vettem kb. öt éve. Ez nála sem akart enni semmi mást. A tenyésztési időt kivéve, ami júniustól szeptemberig tart, most sem fogad el semmit, csupán lisztkukacot. Még egy érdekesség, vedlésben lévő madaraknál, a szokásos adagtól még közel plusz egyharmaddal több az igény lisztkukacból, és a kirepült fiatalok is előnyben részesítik a tücsökkel-sáskával szemben. Ez saját tapasztalat, ami nem zárja ki, hogy máshogy is lehet. Az alombogár lárvája ott,- ahol beszerezhető- jobb, mint a lisztkukac! Nekem ez nehezen elérhető, és nagytestű madarak etetéséhez drága! Apróbbaknál nagyszerű, tartáshoz, tenyésztéshez egyaránt. Indonéziában, de akár nálunk is, kiváló eleség az aqváriumi méretű apró hal. Ezt csupán azért említem, mivel Indonézia a nálunk is ismert díszhalakból többek hazája. Az apró hal és béka etetését David De Souza írásában olvastam először. Ő tenyésztője a szumátrai hosszúfarkú sámának. Jól bevált nálam is a hal, de a béka védett, így etetése szóba sem jöhet. Ott, ahol sok a hangya, ott bizonyára nem védett, így bőségesen gyűjthető a hangyatojás. Kiváló elesége minden madárnak. Evvel eljutottunk a környezetvédelem kérdéséhez. Nem tudom megállni, hogy az indonéz és a hazai helyzet összehasonlításáról ne írjak.
Megértem, hogy Indonéziában is kétes értékű a piacok madárbősége, és azt is, hogy a befogások szinte kirabolják a természetes élőhelyeket. Ez szomorú tény, viszont az indonéz hagyománynak megfelelő „nemzeti madártartás” engedélyezett. Egy szegény nép, apró öröme mégis adott. Megértem most már azt is, hogy a kalitok az ázsiai viszonyokhoz igazodnak. Csekély helyigény, patkányok, hangyák, valóban indokolják a csúcsos póznára akasztott kalitokat. A napoztatást nálunk is alkalmazza az, aki ezt elfoglaltsága, tartott madárszáma, esetleg kertes-teraszos háza lehetővé teszi. Visszatérve Indonéziára, én ilyen távolról úgy érzem, hogy a helyi hatóságok tudják, hogy egy nép lelkébe beleívódott madártartást, annak szokásait kiírtatni, megszüntetni nem lehet. Ezért inkább elnézik népüknek azt is, ami európai szemmel elfogadhatatlan. Elnézik, engedélyezik a helyi fajok tartását, és inkább a kivitelt szabályozzák. Ezt is a helyi kereskedők és a helyi vevők érdekében. /Lásd két madár/turista/ A tartási igény előbb-utóbb Indonéziában is elvezet a tenyésztéshez.
Sajnos Magyarországon a hatóságok úgy képzelik, hogy a Turul NÉPE leszoktatható arról, ami vérünkbe ívódott. Nem értik, hogy népdalaink, kerámiáink, költészetünk is üvölti feléjük, hogy a madártartásunk hagyománya nemzeti érték. Ez csak úgy maradhat valódi érték, ha az európai fajokra is érvényesül. Nekünk, ma még az afrikai-ázsiai fajok szép hobbink alanyai, de mi lesz holnap? Egyre több a gond velük, egyre több a genetikai sérülés, egyre drágábbak. Mi lesz egy újabb behozatali zárlat esetén? Magyarországon a klíma és a táplálék lehetősége leginkább az európai fajok tartásához alkalmas. Mi nem akarunk befogni semmit. Nálunk furcsa módon e fajok tenyésztését mégis tiltják! Az, aki felvállalja nyíltan, hogy süvöltőt, fülemülét, pintyet vagy zsezsét tenyésztene, amit be is jelentene, Ő nálunk környezetkárosító és megbüntetik. Megbüntetik azt is, aki felvállalja a sérült egyedek ápolását. Ez is engedélyhez kötött. A bürokrácia pénzbe kerül, végigjárva több hét. A SÁRGARIGÓ, GYURGYALAG stb., ha már szerencsétlenségére sérült, akkor titokban ápolgatjuk, vagy elpusztulnak. Bizonyára sokan olvasták a fecskemenő írásait. Több tucat halálra ítélt fecskét nevelt fel, majd azokat szabadon tartva és röptetve visszaadott a természetnek. Ismeritek ki Ő? Én sem ismerem, pedig rendkívül tisztelem. Hol van az a hivatalnok, egyetemi szaktekintély, aki többet tud a fecskékről, mint Ő? A nevét mégis titkolja, mert munkájáért nem kapna dicséretet. Ő is környezetkárosító? Mellesleg, ma melyik városi fiatal ismeri a fecskét? Ezen a héten tágabb családi körben meséltem a sámarigóimról. Véletlenül megjegyeztem, hogy a sárgarigó nem sámarigó. Megdöbbenésemre az egyik vidéken nevelkedett, már nyugdíjas hölgy, aki mellesleg nem buta, megkérdezte: „milyen az a sárgarigó, mert ő csak a feketerigót ismeri!” Már itt tartunk? Igen itt. Mi fiatalon egész nap az erdőket jártuk, horgásztunk, fociztunk. Ezt ma felváltotta, az ülünk a szobában nyomkodva az „okostelefont” amit mi még előnyei ellenére is búnkófonnak hívtuk. Mondjátok meg őszintén, mikor láttatok utoljára csókát? Én talán húsz éve. Pedig ez a madár is madarászmúltunk része. Valamikor minden falu erdészházában, vagy halásztanyáján tartottak legalább egyet. A madár szabadon jöhetett a lakásban, kertben, a gyerekek is etetgették, és nem voltak lecsonkoltak Szabadon elmehettek, ha akartak. A MAI TILTÁSOK EREDMÉNYE a NEM ISMERÜNK SEMMIT! Ez a jó, mert amit nem ismerünk, arról elhisszük, hogy nincs. Ami nincs, annak nincsenek igényei. Aminek nincsenek igényei, annak élettérre sincs szüksége, így az élettér elpusztítása sem jár élettérpusztítással. Ugye milyen egyszerű és máris mehet a fasorirtás a fülemülék fészkelési idejében. Az „más” hivatal, nem környezetkárosító, bezzeg az a regisztrált madarász, aki megment, avagy tenyésztett madaraival szeretné megismertetni a kiállítás látogatóit, iskolásokat, az bizony igen is környezetkárosító! Ma hazánkban a „vadak” befogása legálisan a vizsgázott gyűrűzőknek engedélyezett, de európai fajokat ők sem tarthatnak. A madarászatunk, más okokból is, de a választék szűkülése okán is egyre törpül. Bendegúz is azt mondta a büdös banyának, hogy a kaját is addig szűkíti, hogy már nem is látszik. Meddig tudunk szűkülni? Maradva a lágyevőknél, ha egy pirosfülű bülbül 150 euró / 1 euró = 300 Ft/ , akkor kettő, ami közel sem biztosan pár 90000 Ft, egy ezüstfülű, Leothrix argentauris pár 1500-1600 euró, több mint 450 000 Ft, sámarigó pár, ami olyan amilyen, 500-600 euró, ami min 150000 Ft, egy pár tündérkék Irena, Irena puella 1800-2000 euró, ami 540 000 Ft-nál kezdődik. Nem sorolom tovább, csupán megkérdezem, hányan engedhetik meg maguknak, hogy kezdőként ilyent megvásároljanak? Nem is tudom, hogy kinek is írok? Kinek is ajánlgatom a lágyevőket, mert ilyen áron én sem vennék! Pedig mindegyikből több párt is tartottam, de akkor áruk kb. 10-15 kanári árán elérhető volt. Kezdeni a hazai lágyevőkkel lehetne. Egy hazai feketerigó, vagy énekesrigó nagyon könnyen tenyészthető, az aprók között a barátka, vörösbegy, stb. könnyen tartható és nyugatabbra tenyésztett egyedei beszerezhető. Mind 100 euró/ pár alatt is. Kell ezektől jobb énekes, ha még a csalogányunkat is idesorolom? Mi is az a csalogány? Hány iskolás tudja, ha már Arany Jánost sem olvassa? Nem akarok semmit reklámozni, csak kérdezem: van szebb madár a sárgarigótól, gyurgyalagtól, búbosbankától, csonttollútól, vagy mondjuk a magevő tengelictől, süvöltőtől? Elhihetitek, hogy tenyészthetőek, nyugaton már meg is teszik! Mi is tudnánk! Mit teszünk, ha a drágább idegenben honos fajok elfogynak? Elégedjünk meg a hullámossal, vagy a zebrapinttyel? Ezzel nem akarom leértékelni ezeket a madarakat, csupán belőlük van még szerencsére olyan mennyiség, amivel távolabbi jövőjüket is biztosítani képesek. Szeretném megélni én is, aki a sámarigó szerelmese vagyok, hogy hatóságaink megértik végre azt, hogy a tenyésztett egyed nem azonos a befogottal. Pontosan az előbbi az utóbbit védi, és egy madártartás is ősi igényt elégít ki. Itt nincs különbség az ara és a tengelic között! Dr. Balogh János akadémikus írt a megsebzett bolygónkról, és azt mondta: „a legbutább hallgatóm is tudja -legyen középiskolás vagy egyetemi hallgató-, hogy a természet erőforrásainak kirablását a tenyésztett egyedekkel lehet megakadályozni!” Ez azt hiszem érvényes igazság Indonéziában UGYAN ÚGY, mint Magyarországon és bárhol a világon! Vagy csupán én értettem félre az akadémikus mondatait? Remélem, elnézitek nekem ezt a kifakadásomat, és nem törlitek ki. Én kiállok e hitem mellett, még akkor is, ha ezt mások érdekében teszem. Következő írásomban megígérem, hogy a konkrét fajokról írok. Sajnálom, hogy mostani írásomat is sokan bizonyára értelmetlennek tartják, pedig ha valamin, úgy ezeken el kellene gondolkodnia mindenkinek, hivatalnoknak és „papagájosnak is” egyaránt. CSAK KÖZÖS AKARAT BIZTOSÍTHAT MADARÁSZJÖVŐT! Üdv. Lakó Antal
|