Csak egy apró kiegészítés;)
A laposfarkúak valóban sokkal könyebben "visszavadulnak", mint néhány másik faj. Ez persze azon is múlik, hogy mennyit foglalkozol később a madárral. A kézzel nevelt rozellaféle mindíg is bizalmasabb marad, mint a szülők által felnevelt, hacsak valamivel nem sikerül náluk elvágni magát az embernek. Mi csak akkor nyúlunk fecskendőért, ha muszáj, de az így önállósított laposfarkúinkat etetéskor úgy kell félretolni a tál széléről, hogy kaját tölthessünk bele. Főként a hím példányok ivaréretten csipkelődőssé válhatnak, mivel nem félnek a gazdájuktól, mint a szülők nevelte társaik.
Az előttem szóló, nálam nagyobb tapasztalattal rendelkező véleményét némileg korrigálnom kell, mivel egy szeretettel felnevelt(azaz nem "sorozatban tömött" ), majd kolóniába visszaengedett királypapagáj nemhogy csípős lenne, de ivarérett korára is még tenyésztésbe állítva is nagyobb mértékben szelíd marad, mint legtöbb nagypapagáj.
Az emberhez való bizalom, amúgy nem feltétlenül a táplálék forrását jelenti, mégha a kezdeti út innen is indul. Pl. szülők nevelte vörösfarkú papagájaink, annyira bizalmasak, hogy kézre híva, marokba véve sem csípnének meg. Persze ennek feltétele, némi alkalmankénti tarkó- és buksicirógatás is;)
Vagyis magánvéleményem(mely részben csatlakozik a Tanár úr véleményéhez), hogy nem kellene, egy akár tragikus végű nevelgetésbe fogni egy olyan madárnál, mely úgyis elvadulhat a későbbi nem megfelelő foglalkozás miatt, míg, ha megfelelő az új gazdi hozzáállása, úgy kézzelnevelés nélkül is szelíddé teheti az énekest(bár, erre egy hullámos is alkalmasabb lenne;)).