Csőrike írta:
...Te se add még fel. ....
Időnként úgy érzem ez az egész történet többről/másról (?) szól... Hiszem, hogy mindennek oka van és nem mindig rossz, amit annak vélünk. Csupán nem tudjuk a valódi okot. Jelen esetben is mintha valamire tanítani akarna az
Élet, csak nem jövök rá mire, mert mintha egymásnak ellentmondó lenne.
Az egyik oldalról többször volt már, hogy úgy éreztem nincs tovább és igen - szégyen, nem szégyen -, feladtam.
És ekkor jött egy telefon, egy reménysugár. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy üzenni akarnak, hogy van még remény,
ne adjam fel, küzdjek. És új lelkesedéssel és reménnyel a szívemben küzdöttem. De sajnos nem találtam meg (kivéve legelőször, mikor a hegyről meghallottam valahol a távolban és a parton megtaláltam Csibikémmel. Bár az annyiban volt más, hogy Ő hívott. Ültem a 30 méteres fa alatt 11-től 18-ig - jószerivel tehetetlenül, csak a reménnyel a szívemben, mindketten hivogattuk Csibikével egész nap, hiába -, majd egyszer csak fogta magát és átrepült a Dunán. Alig akartam elhinni. Azonnal utána mentünk komppal. A hajón, a parttól 10-20 méterre hallottam utoljára a hangját
és a mai napig nem értem miért nem jött oda hozzánk... Akkor iszonyú dühös voltam rá és azt gondoltam, ha megtalálom előbb megtépem
aztán hálát adok. Ma már csak egyszerűen nem értem és mást sem szeretnék, csak még egyszer látni, megsimogatni, fújkálni a szárnya alatt, amit imádott, hallani a folyamatos kis csipogását (azért Cserfeske, amiért). De már azzal is megelégednék, ha legalább tudnám, hogy jól van és boldog... Az egyik állatom megint itt hagyott - csak Ő egész másképp, de - ugyanúgy magával vitt egy darabot a szívemből, a lelkemből...
... Valahogy az első percben, mikor kirepült az ajtón az erdő mellett és mégis megtaláltam, valahogy azt éreztem, hogy vissza fog kerülni. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy elveszíthetem. Nem lehet. Hozzám tartozik,
a szívem része, ahogy az összes többi állatom is. Nem tudom megmagyarázni, csak valami furcsa magabiztosság volt bennem, pedig tudtam milyen nagy a baj. Nem hiába mentem utána és miután este már tehetetlen voltam, tértem vissza hozzá hajnalban. És ő ott volt. Megrémülve, a 20 méteres fenyőn egyedül a nagyvilágban és arra vár, hogy segítsek. Segítsek, ahogy a lakásban, mikor egy-egy repkedés után a függönybe akad és várja, hogy kiszabadítsam. Most is vár, hogy odamenjek mellé és kezemre sétálhasson (messziről nem jött oda, csak ha mellette voltam - ez volt a legynagyobb baj.) És én ott vagyok alatta, nézem, mást sem szeretnék, csak segíteni, mellé sétálni, hogy biztonságosan áttipeghessen és most mégis tehetetlen vagyok és icipici porszemnek érzem magam a világ valódi nagy erőivel szemben.
Majd egy fakopácstól megijedt és akkor repült el a Duna felé. Ott álltam teljesen tanácstalanul, hazamentem, kikészültem. Majd tettem-vettem, miközben a többi madaram a nagy volierben kint volt a teraszon, hátha meghallja őket és visszatalál. És meghallottam távolról a hangját. Ekkor indultam neki Csibikével és találtam meg a parton....)
Visszatérve az élet tanításaira...
A másik oldalról épp fordítva érzem. Mikor épp úgy alakulnak a dolgaim, hogy korábban hazaérek, világos van, jó idő, hogy a másik madaram vihessem, hogy segíteni tudjon (hívja), szinte kínálja magát a lehetőség, hogy menjek, kutassam, készülök, hogy megyek... És ilyenkor szinte mindig (!) történik, közbejön valami. Legutóbb pl. a másik állatom rendszeres orvosi kezelését felejtettem el (!?!?!?!), úgy rohantam vissza a városba vele. Szóval ilyenkor meg mintha szinte lefognák a kezem, hogy ne, ne törjem magam, törődjek bele,
engedjem el. (Egyébként egy ideje ez a legnagyobb kihívás felém: elengedni. Rohadt nehéz.) És lelkileg nehéz eközött a két érzés között vívódni úgy, hogy fogalmad sincs mi van vele, miközben egy életre felelősséget vállaltál érte mikor az életedbe és a szívedbe engedted és úgy érzed cserben hagytad.
Minden egyes ködös hajnal után és hideg éjszaka előtt Ő az első és az utolsó gondolatom. Vajon merre van? Vajon felismerte mekkora veszélyben van és segítséget kért-e időben? Vagy bajban van már? Van mellette valaki, hogy legalább ne legyen egyedül?... És valóban. "Könnyen" el tudnám engedni, ha tudnám, hogy valaki megtalálta, szeretettel befogadta és nevelgeti és boldog. De így...
Mintha egy láthatatlan kör bezárult volna. Az én nagy nimfázásom így kezdődött. Épp a kislányommal voltam várandós, mikor egy ismerőshöz berepült egy sárga nimfa. Az akkortájt kapott munkahelyi ruhapénzem egészét kalitkára, felszerelésre, madárkajára költöttem.
De sajnos a kismadár nagyon legyengült és rossz állapotban volt (érdekes egybeesés, szintén október - éppen 10 éve!) és egy-két nap múlva feladta. A férjemmel pedig ott ültünk és szó szerint zokogtunk a kalitka előtt úgy, hogy alig néhány napot volt velünk. Szóval nálam így kezdődött. És mikor Cserfeske elment és a gyász különböző fázisait végigjártam, a keserűség-csalódottság-düh állapotában azt éreztem, hogy elegem van, nem bírom többet elviselni, hogy tőből tépjék ki a lelkem és nem kell egy állat sem. És ebben a pillanatban azt éreztem, hogy az a bizonyos kör tehát be is zárult. Aztán persze megnyugodtam és eszemben sem volt tőlük megválni. Mindenesetre így már talán érthető, hogy miért érzem úgy mintha valami "több", valami más lenne a háttérben.
Szóval ne adjam fel... Feladni, vagy elengedni... Azt hiszem ez a különbség. És mára félek, az egyiket meg kell tanulnom.
De köszönöm! Örülök (komolyan, őszintén, tiszta szívből), hogy a Te kis madarad meglett - tényleg egy kis reményt csal más szívébe is. Remélem, hogy az én kis drágám is jó helyen van.
Bocsánatot kérek, hogy elkalandoztam a tárgytól. Természetesen nem akarom szétoffolni a topicot. Köszönöm, hogy van/volt egy hely, ahol kiadhattam magamból.
B.